Halló, mentők? Én… én találtam egy kisbabát a lépcsőházban. Úgy tűnik, valaki ott hagyta. Jöjjenek, amilyen gyorsan csak lehet
…Úgy tűnik, valaki otthagyta. Jöjjenek, amilyen gyorsan csak lehet! — mondta Krisztina, miközben a szíve még mindig zakatolt a rémülettől. A mentős hangja a vonal másik végén nyugodt és határozott volt:
— Ne aggódjon, már indulunk. Kérem, maradjon a gyermekkel, és ha tudja, takarja be valamivel melegebbel.
Krisztina gyorsan levette a saját pulóverét, és óvatosan betakarta a babát. A pici bőre hideg volt, de szerencsére még lélegzett. A tekintete csukva, de apró kis ujjai néha megmozdultak.
Nem bírt csak ülni és várni — körbenézett, hátha talál valamit, ami segíthet. Egy régi fotelbe borított plédet húzott le, és ráfektette a picit. Közben egyre több lakó gyűlt össze a folyosón. Egy idős néni közelebb jött, aggódva nézte a jelenetet.
— Én is hallottam valamit, de azt hittem, csak macska — mondta halkan.
— Valaki csak úgy itt hagyta… — Krisztina hangja remegett.
— Megesik ilyesmi. Szegény kis lélek — sóhajtott az asszony, és keresztet vetett.
Pár perccel később megérkezett a mentő. Két mentős gyorsan odasietett hozzájuk, Krisztina félreállt, de a szemét le nem vette a babáról. Az egyikük óvatosan átvizsgálta a gyermeket, majd bólintott:
— Él, de nagyon le van hűlve. Szerencsére időben megtalálta.
Krisztina megkönnyebbülten felsóhajtott, de a szíve még mindig szorított.
— Elvihetlek titeket? Vagy… veletek mehetek? — kérdezte halkan.
— Természetesen. Jöjjön — mondta az egyik mentős.
Az autóban ülve Krisztina próbálta összeszedni a gondolatait. Még mindig nem tudta felfogni, hogy ez vele történik. A kórházban megvizsgálták a babát, megerősítették, hogy néhány napos lehet, fiú, és — hála Krisztinának — most már jó kezekben van.
A rendőrség is hamarosan megérkezett, jegyzőkönyvet vettek fel, és kérdezősködni kezdtek a környékbeli lakóktól. Kiderült, hogy senki nem látott semmit. A baba szüleit nem lehetett azonnal beazonosítani.
Krisztina órákig maradt a kórházban. Nézte, ahogy az apró test pihen a meleg takarók között, orvosok figyelik, nővérek suttognak körülötte. Valami megmozdult benne. Valami mély, ismeretlen vágy. Nem csak sajnálat volt ez — valami több.
— Megtarthatom…? — csúszott ki belőle alig hallhatóan, amikor a nővér megkérdezte, hogy minden rendben van-e.
A nő mosolygott:
— Ez nem így működik, de… ha tényleg úgy érzi, hogy ez fontos magának, akkor jelentkezhet ideiglenes nevelőszülőnek. Sok ilyen történetből lett már örökbefogadás is…
Néhány hét telt el. Krisztina közben minden szükséges papírt beadott, elvégezte a tanfolyamokat. A kisfiú, akit a kórházban ideiglenesen „Ádámnak” neveztek el, napról napra erősebb lett. Mikor először mosolygott rá, Krisztina tudta, hogy ez több mint véletlen.
Egy nap, amikor már otthon voltak ketten, ringatta a kisfiút, és halk dúdolásba kezdett. A gyerek kis ujjai az ujjába kapaszkodtak. Krisztina szemében könny csillant.
Nem tervezte, nem készült rá, de a sors úgy döntött, hogy egy napon — egy nyári hajnalon — anya lesz. És ez mindent megváltoztatott.
