Bódi László Cipő édesanyjának megrendítő vallomása
Tavaly lett volna 60 éves a Republik legendás frontembere, de az ünneplés helyett ma is a hiány maradt. Cipő édesanyja, Gizella őszintén beszélt arról a fájdalomról, amely tizenkét éve sem enyhül.
Tizenkét év telt el azóta, hogy a magyar könnyűzene egyik legmeghatározóbb alakja, akit az ország egyszerűen csak Cipőként ismert és szeretett, örökre eltávozott. Tavaly lett volna hatvanéves. Egy kerek évforduló, amely sok családban ünneplést jelent, Gizella számára azonban csak újra feltépte a sebeket, amelyek soha nem gyógyultak be.
A különleges riportban kereste fel Cipő édesanyját. A beszélgetést készítette, és minden mondata azt bizonyította: vannak veszteségek, amelyekkel az ember megtanul együtt élni, de soha nem tudja őket elengedni.
Dalok, amelyek mintha előre tudták volna a sorsot
Cipő dalai mindig is különlegesek voltak. Nem harsányak, nem tolakodóak, mégis mélyre hatoltak. Sokak szerint volt bennük valami megmagyarázhatatlan, valami túlvilági. Olyan természetességgel beszéltek az elmúlásról, mintha az alkotója már járt volna ott.
Gizella szerint ez nem véletlen. Fia ugyanis tizennyolc éves korában halálközeli élményt élt át, amely örökre nyomot hagyott benne. Nem akarta ezt a terhet, nem vágyott rá, de szabadulni sem tudott tőle.
Ez az élmény – kimondva vagy kimondatlanul – végigkísérte Cipő egész életét, és újra meg újra visszaköszönt a dalaiban. Talán ezért érezték sokan úgy, hogy a Republic zenéje különösen mélyen szól.
Egy fiatal fiú, aki túl komolyan vette a kudarcot
Az 1983-as Ki Mit Tudon Cipő zenekarával lépett színpadra. Nem jutottak be a döntőbe, és ez a kudarc sokkal mélyebben érintette őt, mint azt bárki gondolta volna. A család számára ez a pillanat örökre bevésődött.
Gizella felidézte azt az időszakot, amikor a fiát életveszélyes állapotban kórházba vitték. A zenésztársak értesítették a szülőket, akik azonnal Budapestre rohantak. Az anyai emlékezet minden részletet megőrzött.
„Laci az ablaknál feküdt, a másik oldalon pedig egy férfi volt, akinek levágták a lábát. Ő szólt nekem, hogy nézzek be az éjjeliszekrénybe, mert Laci matatott, írt valamit”
Amikor Cipő kiment a mosdóba, Gizella benézett. Egy darab csomagolópapíron sorok álltak – sorok, amelyeket egy tizennyolc év alatti fiatal írt, mégis hátborzongató érettséggel:
„Hideg szél fújt az ablakon, kórházi ágyam pamlagon. És ha meghalok, a Hobo Blues Banddel temessenek.”
Az édesanya eldugta a papírt, hazavitte, és a hálószobai szekrény mélyére rejtette. Nem tudta kidobni. Nem is akarta.
Harminc évvel később ugyanott…
Cipőt kiengedték a kórházból. Orvosai pihenést írtak elő, de ő nem tudott megállni. Három hét múlva érettségizett, bement az iskolába, élni akart, haladni akart.
Az élet azonban kegyetlenül írt forgatókönyvet. Harminc évvel később ugyanabban a kórházban halt meg.
Gizella hangja itt elcsuklott. Ezek azok a mondatok, amelyeket nem lehet megszokni, nem lehet feldolgozni – csak kimondani újra és újra.
Egy anya, aki mindent elveszített
Gizella előbb a férjét veszítette el, idősebb Bódi Lászlót, majd a fiát is el kellett temetnie. Ma már csak a lánya, Marica maradt mellette, aki az egyetlen igazi támasza.
És akiről – mintha a sors újabb csavarja lenne – kiderült: még szebb hangon énekel, mint ahogyan egykor Cipő tette.
„Borzalmas az élet. Élni úgy, hogy meghalt Lacika és Laci is… ezért van ez a sok betegségem. De még élek. Még dolgozok a kertben, virágokat ültetek, hogy lefoglaljam magam.”
„Látom őt. Itt van velem.”
A beszélgetés egyik legmegrázóbb része az volt, amikor Gizella a fia jelenlétéről beszélt. Szellemi szinten – ahogy ő fogalmazott – Cipő ma is vele van.
Elmesélte, hogy a Covid idején egyedül volt, lázasan feküdt, senkit nem engedett be a házba. És akkor meglátta Lacikát.
„Ott állt a szekrénynél, és azt mondta: nem vagy egyedül. Itt vagyok én is.”
Mindig a hajával látja. Soha nem kopaszon.
A haj, amit az anya sosem tudott elfogadni
Cipő gyönyörű szőke göndör hajjal nőtt fel. Anyja számára ez a kép maradt az igazi. Amikor a fia levágatta a haját, megijedt.
Még gyermekkori barátja, Bodrog László sem tudta megmagyarázni, miért döntött így. Annyit tudott: ha Cipő elhatározott valamit, attól senki nem tudta eltéríteni.
Egy egyszerű ember, egyszerű értékekkel
Gizella soha nem emelte piedesztálra a fiát azért, mert híres lett. Számára Cipő ugyanúgy dolgozó ember volt, mint bárki más.
Úgy gondolta: a fizikai munkás, a mesterember, a zenész, a tanár mind egyformán fontos. Talán ebből fakadt Cipő erős baloldali gondolkodása is, és az, hogy nyíltan vállalta politikai meggyőződését.
A dal, amit nem lehet könnyek nélkül hallgatni
Gizella kedvenc Republic-dala a Ha itt lennél velem. Néha jó hallgatni, néha elviselhetetlen. A sorok új értelmet kaptak.
Ha most együtt ünnepelhették volna Cipő születésnapját, rántott hús és főtt krumpli került volna az asztalra. Mert ezt szerette.
„Nem adja nekem őt soha senki vissza.”
A fájdalom enyhülhet – de nem múlik el. És Cipő édesanyjának szavai ezt a fájdalmat tették most kézzelfoghatóvá az egész ország számára.
