A szemközti házban lakó kislány minden nap integetett nekem – mígnem egy nap úgy döntöttem, megnézem a házukat
— Sandra, emlékszel, tegnap meséltem neked arról a furcsa kislányról? Nézd, megint ott van az ablakban! — mutattam át az utca túloldalára.
— Emlékszem, — bólintott a feleségem. — Megint téged néz?
— Igen. És ez egyre furcsább.
— Talán csak unatkozik, azért integet, — tippelte Sandra.
— Nem… ez inkább olyan, mintha hívna engem.
— El tudom képzelni a jelenetet: odamész a házukhoz, és azt mondod, hogy a lány hívott. Mit fognak szólni a szülei? — mosolyodott el gúnyosan.
— Lehet, hogy tényleg csak beképzelem, — morogtam, és hirtelen elhúztam a függönyt. De a belső nyugtalanság csak erősödött.
Azon az éjszakán rémálmok gyötörtek — a lány háza, suttogó árnyak, valami baljós. Hideg verejtékben ébredtem. Reggel, fáradtan és összetörten, újra kinéztem az ablakon.
És megint megláttam őt — a kislány integetett, halkan csalogatott magához.
— Elég volt! — mondtam Sandrának. — Átmegyek, beszélek a szüleivel. Kezd már ijesztő lenni. Tegnap éjjel is így integetett. Mit akar tőlem?
Nem halogatva tovább, átmentem az utcán, és becsöngettem.
Amikor az ajtó kinyílt, majdnem hátratántorodtam a döbbenettől.
Egy negyvenes évei végén járó férfi állt ott, sápadt, megviselt arccal. Fáradtan, kissé értetlenül nézett rám.
— Miben segíthetek? — kérdezte halk, de udvarias hangon.
— Üdvözlöm, én vagyok a szomszéd az utca túloldaláról, — kezdtem óvatosan. — Észrevettem, hogy gyakran integet egy kislány az ablakból. Szerettem volna megbizonyosodni, hogy minden rendben van.
A férfi arca ellágyult, lassan bólintott.
— Ő a lányom, Lili. Ő… — sóhajtott. — Már régóta próbálja felhívni magára valaki figyelmét. Kérem, jöjjön be.
Beléptem a házba. Bent csend és félhomály uralkodott. A nappali rendben volt, de a levegő nyomasztó — mintha a falak maguk is nehézséget hordoznának. Az ajtónyílásból kikukucskált egy két copfos kislány — ugyanaz, aki integetett.
— Lili, ő a szomszédunk, — mondta halkan az apja. — Köszönj szépen.
A kislány félénken előrelépett:
— Jó napot kívánok, — suttogta alig hallhatóan.
— Szia, Lili, — válaszoltam nyugodt hangon, bár belül szorongtam. Ilyen közelről már tisztán látszott: a tekintetében nem gyermeki kíváncsiság volt. Hanem szomorúság. Mély, mozdulatlan, korához képest túl nehéz.
— Foglaljon helyet, — mutatott a kanapéra az apja. — Őszintén… örülök, hogy eljött.
Leültünk. Lili ott maradt állva a fotel háttámlája mögött, továbbra is engem figyelve.
— Mit értett az alatt, hogy próbálja felhívni magára a figyelmet? — kérdeztem.
— Lili… — sóhajtott a férfi. — Nagyon megváltozott, miután… miután elvesztettük az édesanyját. Másfél éve történt. Baleset. Azóta alig beszél. Ki sem mozdul. És… néha… furcsa dolgokat mutat.
A lányra néztem. Mozdulatlanul állt, mint egy szobor. A szemei viszont… olyanok voltak, mint egy felnőtt nőé, aki már túl sokat látott.
— Furcsa dolgokat?
Bólintott.
— Olyan embereket lát, akik nincsenek ott. Azt mondja, éjjelente beszélnek hozzá. Rajzol is… — megállt egy pillanatra, aztán kiment a szobából. Visszatért egy mappával, tele gyerekrajzokkal. Kinyitottam.
Az első rajzon az utcánk volt. Az én házam. Én állok az ablakban. Szemben ő. De mögötte az ablakban egy arc — fekete, elmosódott. A szemei mély, fekete üregek.
— Nem tudjuk, — válaszolta. — Azt mondja, a barátja. Azt kéri tőle, hogy hívjon embereket. Hogy jöjjenek át.
A gyomrom összeszorult.
— És… engem is hívott?
— Igen, — mondta halkan. — Téged választott. Próbáltuk leállítani, de minden éjjel folytatja. Attól félünk, egyszer valaki nem megy majd el innen.
— Hogy érti ezt?
— Ez a ház… — a plafonra pillantott. — Van benne valami. Azóta, hogy a feleségem meghalt, furcsaságok történnek. Árnyak, zajok, Lili… mintha hozzá lenne kötve. Vagy az őhozzá. Nem tudjuk. Az orvosok nem értik. A pap… az első alkalom után nem volt hajlandó visszajönni.
Ekkor Lili megszólalt. Ugyanazzal a suttogással, de most tisztán:
— Azt mondta, te segítesz majd.
— Ki? — fordultam felé.
— Aki a pincében van. Régóta vár. Új arc kell neki.
Jéghideg borzongás futott végig rajtam. A férfi elsápadt.
— Lili, kérlek, ne… — suttogta.
— Már itt vagy, — folytatta a lány. — Akkor elkezdhetjük.
Innentől minden elmosódott.
Csak a lefelé vezető léptek hangja maradt. És egy hang a sötétben… amely tudta a nevemet.
