– Anya, hol van az a bácsi, akihez titokban járunk apu tudta nélkül?
— Alina, drágám, menj játszani az udvarra Jackkel, amíg elintézek valamit, — szólt lágy hangon Okszana az ötéves kislányához.
— Hová mész, anya? — kérdezte kíváncsian a kislány.
— Egy ismerősömet látogatom meg. De ez legyen a mi kis titkunk, rendben? — súgta sejtelmesen az anya.
A kislány komolyan bólintott, mintha épp fontos küldetést kapott volna. Okszana elmosolyodott, megsimogatta lánya haját, majd elindult.
Körülbelül egy órát volt távol, míg Alina a kölyökkutyával játszott a zárt udvaron. Amikor férje, Miklós hazaért a munkából, a kislány – anyja kérésének megfelelően – semmit sem árult el.
Ez így ment hetekig. Miközben Miklós dolgozott, Okszana rendszeresen elment valahová, kislányát pedig egyedül hagyta az udvaron.
A család a város szélén, egy csendes kertvárosi övezetben lakott. Az udvart magas kerítés vette körül, így az anya biztos volt benne, hogy a kislány nem tud kimenni.
Csakhogy Alina jóval okosabb volt a koránál. Már régen rájött, hogyan kell kinyitni a kertkapu zárját.
Egy nap, amikor Okszana újra elment, Alina úgy döntött, titokban utána megy, hogy kiderítse, hova tűnik el az anyja.
Tíz percnyi követés után Okszana megállt egy öreg faháznál, és ekkor észrevette a kislányt.
— Te meg mit keresel itt? — kiáltott rá döbbenten.
— Követtelek. És te mit csinálsz itt? — kérdezte Alina ártatlan nyugalommal.
— Egy kedves emberhez jöttem. Szeretnél vele találkozni? — kérdezte Okszana.
— Igen! — felelte vidáman a kislány.
— Rendben, de meg kell ígérned, hogy ez a mi kis titkunk marad.
— Ígérem, senkinek sem mondom el, — válaszolta Alina komolyan, és összevonta a szemöldökét.
Okszana nevetve megfogta lánya kezét, és együtt bementek a házba. Körülbelül fél órát töltöttek ott, majd hazatértek.
Ezután Alina mindig elkísérte anyját, valahányszor az „ismerősét” látogatta meg. Az egész nyár, majd az ősz is így telt – a kislány nem szólt erről senkinek, ahogy megígérte.
De szilveszter estéjén, mikor az egész család együtt ült az ünnepi asztalnál – Okszana, Miklós, valamint az após és anyós – a gyermek váratlanul megszólalt:
— Anya, hol van az a bácsi, akit mindig meglátogatunk titokban, mikor apa nincs otthon?
A szoba néma csendbe borult, minden tekintet Okszanára szegeződött.
— Édesem, miről beszélsz? — próbált mosolyogni az anya. — Talán Olya nénire és Dima bácsira gondolsz? Ők otthon ünnepelnek.
— Dehogy! Őket ismerem! Én Fegyára gondoltam! — mondta határozottan Alina.
— Kislányom, biztosan keversz valamit. Nem is ismerek semmiféle Fegyát, — szólt ingerülten Okszana, és feddőn nézett rá.
A kislány durcásan összefonta a karját, majd apjához fordult.
— Anya mindig hozzá megy, amikor te dolgozol. Saját szememmel láttam! — mondta határozottan.
A nagyszülők súgni kezdtek egymás közt, időnként Okszanára sandítva.
Miklós először zavartan pirult el, aztán nyugodt hangon kezdte kérdezgetni a lányát.
Alina részletesen elmesélte, hogyan kezdődött minden. Miközben beszélt, az apja arca egyre komorabbá vált.
Végül Okszana elvesztette a türelmét.
— Elég! Ezt már nem bírom! Nyilvánvaló, hogy a gyerek csak kitalálta ezt az egészet!
— Nem hazudok! Ma is vittem salátát neki! — kiáltott Alina.
— Az Olyának és Dimának vittem azt a salátát, nem valami kitalált Fegyának! — vágott vissza Okszana.
— Apa, esküszöm, meg tudom mutatni azt a házat! — sírta el magát a kislány.
— Nyugalom, kicsim. Hiszek neked. Most szépen felöltözünk, és meglátogatjuk azt a bácsit, — mondta halkan Miklós, és elindult a kislánnyal az előszobába.
Okszana szíve elszorult, miközben nézte őket.
— Nem kell sehová menni. Mindent elmagyarázok, — mondta csendesen, lehajtva a fejét.
Miklós visszatért, töltött magának egy pohár italt, és szótlanul kiitta.
A nagyszülők továbbra is csendben figyeltek.
— Hazudtam neked, amikor azt mondtam, hogy árva vagyok, — kezdte megtörten Okszana. — Valójában az apám, Fegyka bácsi, életben van. Sok hibát követett el, börtönbe került. Anyám halála után nem volt kihez mennem, így intézetbe kerültem. Most nyáron szabadult, és felkeresett. Eleinte nem akartam látni, de megsajnáltam, segítettem neki házat venni. Szégyelltem előtted, ezért titokban látogattam.
— Megható történet, — mondta fagyosan Miklós. — Szerintem menjünk el hozzá. Nem illik egyedül hagyni az apósomat szilveszter éjjelén. Meglátjuk, tényleg hasonlítasz-e rá.
Okszana tudta, hogy a férje nem hisz neki. Büszkén felegyenesedett, és elindult.
Miklós, Alina és a nagyszülők követték. Végül mind együtt indultak el Fegyka házához.
Az asszony elsőként lépett be az udvarra, és bekopogott. De választ sem várva belépett.
— Ki az? Okszana, te vagy az? — szólt egy rekedt férfihang.
— Igen, apa. De nem vagyok egyedül. Itt van a férjem, a lányom és az anyósomék is, — válaszolta.
A család döbbenten állt a ház előtt, amikor megjelent a vékony, ősz hajú férfi, tetovált kezekkel.
Okszana bemutatta apját. Miklós szégyellte magát a korábbi gyanakvásért, és meghívta apósát az ünneplésre.
Fegyka bácsi először tiltakozott, de végül elfogadta a meghívást.
Később Miklós bocsánatot kért feleségétől, aki nem haragudott rá. Innentől kezdve Okszana többé nem szégyellte apját, és gyakrabban kereste fel őt.
