Otthon hagytam a fiamat egy bébiszitterrel, de a nap közepén felhívott, és azt suttogta: Anyu, félek. Gyere haza
Lara vagyok, harmincéves, egyedülálló anya, aki próbál mindent kézben tartani – teljes munkaidő, teljes káosz, mintha egy tálcányi poharat egyensúlyoznék, ami bármelyik pillanatban lezuhanhat.
A fiam, Ben, a világom közepe. Olyan gyerek, aki nemcsak a saját érzéseit éli meg mélyen, hanem mindenki másét is magába szívja. Érzékeny, nagy szemű kisfiú, aki képes földigilisztákat csempészni a zsebébe, mert sajnálja őket a magányos esőben.
Ruby, a bébiszitterünk, huszonegy éves. Nyugodt, kedves lány, aki az első naptól kezdve biztonságot sugárzott Ben számára.
Beilleszkedett az életünk ritmusába. Törődött Bennel. Figyelmes volt, gondoskodó, szeretetteljes – túl azon, amit elvárhatnánk. Még azt is számon tartotta, épp melyik dinoszaurusz volt a kedvence. Most épp az Allosaurus.
Ruby volt az első, akit hívtam, ha valami közbejött a munkában. Teljesen megbíztam benne.
Egészen péntekig.
Ismeretlen szám. Egy nem fogadott hívás. Aztán még egy.
Épp a kávémért nyúltam, amikor újra villogni kezdett a képernyő. Valami azt súgta, hogy most fel kell vennem.
– Anya? – Ben hangja olyan halk volt, alig értettem.
Megdermedtem.
– Ben? Mi a baj?
Csak lélegzés hallatszott. Meg valami más. A csend túlságosan elnyúlt.
– Félek – suttogta. A hangja megrepedt, mint egy széttört tárgy.
– Hol van Ruby, kicsim? Mit csinál?
– Nem tudom… még állt, aztán… már nem.
A szívem a gyomromba zuhant, a kezem remegett. Hangosítóra tettem a telefont.
– Hogy érted ezt? Megsérült?
– Azt hiszem. Leesett. Próbáltam segíteni, de nem ébred fel.
Uram, Isten.
– Hol vagy most, kisfiam?
– A szekrényben bújtam el. Nem tudtam, mit csináljak. Kiesett a kezéből a pohár, és nem mozdult. A szeme nyitva volt… de nem úgy, mint máskor.
– Ben, maradj ott. Máris indulok, rendben? Nem vagy egyedül. Csak tarts ki!
Nem jelentkeztem ki. Nem szóltam a főnökömnek. Csak felkaptam a táskám és rohantam. Minden lámpa piros lett. Minden másodperc örökkévalóságnak tűnt. Úgy vezettem, mintha a gázpedál lenyomásával meghajlíthatnám az időt.Amikor befordultam az utcánkba, minden… mozdulatlannak tűnt.
Az ajtó zárva. A függönyök behúzva – ez nem volt szokatlan. Ruby és Ben gyakran így készültek fel egy közös mesenézésre.
De valami mégis más volt. A világ hirtelen furcsának érződött.
Berontottam a bejárati ajtón.
– Ben?! Anya vagyok!
Semmi válasz.
Ismét kiáltottam, hangosabban, teljesen megfeledkezve arról, hogy Ben azt mondta: a szekrényben van. A pánik a torkomban kezdett felfelé kúszni.
Aztán meghallottam. Halk volt. Reszkető, elcsukló hang.
– A szekrényben…
A folyosói gardróbszekrényben találtam rá, összegömbölyödve, szorosan ölelve a plüss dinoszauruszát, mintha az lenne az egyetlen biztos pont a világban. A térdei a mellkasához húzva, apró ujjai remegtek. A földre rogytam, és átöleltem.
– Nem tudtam, mit csináljak – suttogta a vállamba temetve az arcát. – Próbáltam segíteni neki… – Mindent jól csináltál – súgtam vissza, miközben megsimítottam a haját, és próbáltam nem darabokra hullani.
Izzadság és félelem illata keveredett azzal az ismerős, földes kisgyerek-illatával, ami mindig a gyurmára és zsírkrétára emlékeztetett. A teste remegett. De nem sírt.
Még nem. Akkor még nem.
– Hol van most, kicsim?
A nappali felé mutatott. És bennem minden megbillent.
Felkászálódtam, a szívem a torkomban dobogott, és lassan elindultam, mintha egy rossz lépés felébresztené a rémálmot.
Aztán megláttam őt.
Ruby.
Miért nem hívtam mentőt? Annyira siettem haza Benhez, hogy teljesen megfeledkeztem róla. Most meg ott álltam, haszontalanul.
Ruby az oldalára dőlt, az egyik karja maga alá gyűrve, a másik lazán a szőnyegen hevert, mintha nem is az övé lenne. A szeme csukva, de a szája félig nyitva, mintha valamit próbált volna még kimondani.
Mellette egy széttört pohár, körülötte sötét folt a kiömlött víztől. A feje mellett egy összehajtott párna.
És a homlokán – Ben műve – a fagyasztóból vett jégakku, amit horzsolásokra és lila foltokra szoktam használni.
Az egész jelenet… rossz érzést keltett. Túl csendes volt. Mint egy napfény által kifakított fénykép. Lapos. Valószínűtlen.
Rubyhoz rohantam. A nyakához érintettem az ujjaimat. Volt pulzusa.
– Hála Istennek – suttogtam.
Ruby alig lélegzett, a bőre hideg és nyirkos volt. Élt, de alig volt magánál. A szempillái megrebbentek egy pillanatra, aztán ismét mozdulatlanná váltak.
Ben látta ezt. Látta őt összeesni. Talán azt hitte, hogy meghalt.
És abban a pillanatban valami összetört bennem.
Mert nem csak Rubyt féltettem. Hanem a fiamat is.
Az én kisfiam, aki csak hatéves, megpróbálta felébreszteni őt. Előkereste a jégzselét. Vizet próbált adni neki, de elejtette. Talán széket húzott a fiókhoz, ahol a régi mobil van. Átkutatta a zsinórok, törött tollak között. És mikor már semmi más nem segített, felhívott engem.
Aztán csak várt. Egyedül. A szekrényben.
Mert nem tudta, hogy Ruby felébred-e. Mert túl félt ahhoz, hogy a szobában maradjon, de nem akarta őt egyedül hagyni sem.
Ez nem olyasmi, amit egy gyereknek valaha is cipelnie kellene.
