103 évesen meghalt Körmendi István az ország legidősebb háziorvosa
103 éves korában meghalt dr. Körmendi István, akit sokan az ország legidősebb háziorvosaként ismertek. Az I. kerület díszpolgáraként és a budai betegek legendás doktoraként még százéves korán túl is aktív maradt, és csak nemrég vonult vissza végleg a hivatásától. Halálhírét a Szombat közölte, a Telexnek pedig a kerület polgármestere is megerősítette. A hozzátartozók szerint utolsó üzenete így szólt: „Jó szédert nektek, nyugodjatok meg, salom!”
Körmendi István története önmagában is regénybe illő. 1923-ban született, orvoscsaládban nőtt fel, és a gyógyítás gyakorlatilag beleszületett az életébe. Édesapja ugyanabban a Mészáros utcai lakásban praktizált a Budai Vár alatt, ahol később ő maga is rendelt, szinte egészen élete végéig. A szakma tehát családi örökség volt számára, de az indulása korántsem volt egyszerű: zsidó származása miatt a zsidótörvények idején hivatalosan nem járhatott orvosegyetemre, ezért csak vendéghallgatóként, titokban tudta elkezdeni a tanulmányait. A Telex felidézte, hogy 1941-ben már így járt be az egyetemre, majd a háború és a munkaszolgálat derékba törte a fiatal éveit.
A holokauszt alatti története különösen megrázó és egyben döbbenetes bátorságról árulkodik. A Szombat által korábban idézett életútinterjúban arról beszélt, hogy saját maga készített karszalaggal, egyfajta rögtönzött egyenruhában jutott be a Kilián laktanyába, ahol végül elérte egy ismerős ezredesnél, hogy a poliklinikán dolgozhasson a munkaszolgálat helyett. Visszaemlékezése szerint ehhez hatalmas vakmerőség, ravaszság és rengeteg szerencse kellett. Ez az epizód önmagában is sokat elmond arról, milyen ember volt: nemcsak túlélő, hanem olyan valaki, aki a legkétségbeejtőbb helyzetben is próbált cselekedni és utat találni.
A világháború után végül be tudta fejezni tanulmányait, és 1950-ben orvosdoktorrá avatták. Pályáját a Tűzoltó utcai Gyermekklinikán kezdte, majd a Honvédkórház belgyógyászatára került. Az igazi életműve azonban 1957-től indult el, amikor átvette édesapja körzetiorvosi praxisát. Ettől kezdve gyakorlatilag generációkon átívelő módon gyógyított: voltak olyan családok, ahol a nagyszülőktől az unokákig mindenki hozzá járt. A Telex szerint sok betege gyerekkorától idős koráig ismerte őt, és olyan háziorvosként emlékeztek rá, aki nemcsak egy-egy panaszt kezelt, hanem az egész család történetét fejben tartotta.
Ez a fajta, ma már szinte eltűnőben lévő orvosi szerep különösen fontossá teszi Körmendi István alakját. Nem egyszerűen rendelői orvos volt, hanem olyan klasszikus háziorvos, aki hosszú évtizedek alatt valódi bizalmi viszonyt épített ki a pácienseivel. A róla szóló beszámolók alapján nemcsak szakmailag volt felkészült, hanem emberileg is különleges jelenségnek számított. Még a koronavírus-járvány idején is dolgozott, és sokak szemében az állhatatosság, a fegyelem és az orvosi hivatástudat élő példája maradt.
Hivatalosan 2023-ban vonult nyugdíjba, amikor már a szabályok miatt recepteket nem írhatott fel, de a hírek szerint ezután sem szakadt el teljesen a pácienseitől. Továbbra is vizsgálta őket, tanácsokat adott, érdeklődött az állapotuk felől, és lényegében akkor is orvos maradt, amikor már papíron nem gyakorolhatta ugyanúgy a hivatását. Ez a fajta ragaszkodás a munkájához talán jobban megmagyarázza a róla kialakult tiszteletet, mint bármilyen hangzatos cím. Nem egyszerűen sokáig élt, hanem szinte egész életében dolgozott, és még visszavonulása után sem tudott teljesen elszakadni attól, amit a küldetésének tekintett.
Körmendi István halála ezért nemcsak egy idős orvos elvesztése, hanem egy korszak lezárulása is. Olyan ember távozott, aki még a húszas évek Magyarországán született, átélte a zsidótörvényeket, a holokausztot, a háborút, a kommunista rendszert, majd a rendszerváltást és a 21. század minden változását is. Kevés emberről mondható el, hogy ennyire hosszú történelmi íven át ugyanabban a hivatásban, ugyanazon közösség szolgálatában maradt. Élete egyszerre volt személyes sors és magyar történelem. :
A róla szóló nekrológokból az is világosan látszik, hogy sokan nemcsak kiváló orvosként, hanem erkölcsi példaként tekintettek rá. Az a fajta nyugalom, kitartás és emberség, amelyet a legnehezebb korszakokban is megőrzött, ritka örökség. És talán ezért különösen erős az a mondat is, amellyel a hozzátartozók szerint búcsúzott: „Jó szédert nektek, nyugodjatok meg, salom!” Van ebben valami megrendítő egyszerűség, valami csendes lezárás, amely méltó egy olyan emberhez, aki egész életében mások megnyugtatására és gyógyítására tette fel magát.
