Az utcán találtam egy kislányt, senki sem kereste, hát felneveltem, mintha a sajátom lenne.
Az utcán találtam egy kislányt, senki sem kereste, hát felneveltem, mintha a sajátom lenne.
Tudjátok, az élet néha olyan meglepetéseket tartogat, hogy csak nézel, és nem érted, hogyan alakult így minden. Még mindig emlékszem arra a nyirkos októberi napra, amikor a szomszéd faluból jöttem haza a piacról. Akkoriban a buszok ritkábban jártak, mint a fehér holló, úgyhogy gyalog kellett mennem, közben meg csendben szidtam a rossz utat meg a krumplival teli nehéz szatyrokat.
Negyvenkét évesen egyedül éltem – ha a vörös macskámat, Barsikot nem számítjuk. Őszintén szólva, inkább hasonlított egy pofátlan képű, kövér kis párnára, mint macskára. A válás után sem a magánéletem, sem a gyerekvállalás nem alakult jól. Egy falusi könyvtárban dolgoztam, esténként zoknit kötöttem, sorozatokat néztem – teljesen átlagos vidéki nő voltam.
Épp azon gondolkodtam, hogy lesz-e erőm hazacipelni az átkozott szatyrokat, amikor megláttam őt. Egy apró alak ült egy öreg tölgyfa alatt, vékony kabátban, térdét átölelve. Először azt hittem, csak képzelődöm – ki hagyná egyedül a gyerekét az országút mellett ilyen időben?
– Kislány, te kihez tartozol? – szólítottam meg, miközben közelebb léptem.
Felnézett. Sápadt arc, hatalmas, rémült szemek – és néma csend. Csak még jobban összehúzta magát.
– Elvesztél? Hol vannak a szüleid?
Semmi válasz. Csak az ajkai remegtek.
– Te jó ég, hiszen teljesen átfagytál! – letettem a szatyrokat, és mellé guggoltam. – Engem Tatjána Ivanovnának hívnak. Téged hogy hívnak?
– S-Szonja… – suttogta alig hallhatóan.
– Szonja, gyere velem haza! Adok forró teát, átmelegszel, aztán majd kitaláljuk, honnan jöttél.
Bátortalanul bólintott, én pedig egyik kezemmel felkaptam a szatyrokat, a másikkal megfogtam jéghideg kis kezét. Így indultunk el – én, lihegve a krumpliszatyrok súlya alatt, és ő, apró madárkaként tipegve mellettem.
Otthon azonnal bebugyoláltam egy pokrócba, bekapcsoltam a hősugárzót, és feltettem a teavizet. Barsik, aki általában semmilyen vendéggel nem törődött, rögtön az ölébe ugrott, és úgy dorombolt, mint egy traktor.
– Látod? Kedvel téged! – mosolyogtam, miközben kekszet vettem elő. – Pedig ő válogatós, nem ül csak úgy bárkinek az ölébe.
Szonja óvatosan megsimogatta a macskát, és láttam, hogy egy kicsit ellazulnak a vállai.
– Szonja, hány éves vagy?
– Öt… talán…
– Tudod a vezetékneved? Emlékszel, hol laksz?
Megrázta a fejét. Belül összeszorult a gyomrom. Valami nagyon nem stimmelt.
Aznap este levest és pítét etettem vele (szerencsére mindig sütöttem egy kicsivel többet), majd a saját ágyamban altattam el, én pedig a nappali kanapéján aludtam. Egész éjjel nem tudtam lehunyni a szemem – telefonáltam a rendőrségre, a szomszéd falvak adminisztrációjába, de senki sem jelentette a gyerek eltűnését.
Eltelt egy hét, aztán még egy. Szonja lassan felengedett, egyre többet mosolygott, különösen, amikor meséket olvastam neki este. De arról, hogyan került az út szélére, semmit sem mondott – vagy nem emlékezett, vagy nem akart emlékezni.
Amikor a gyámügyes újra csak széttárta a karját, megértettem: döntenem kell.
