Azt hittem, csak alszik. Aztán rájöttem: még csak nem is lélegzik.
Stefi sokáig csak bámulta a kijelzőt. A telefon újra meg újra villogott: „Sándor mobil”.
Reszkető ujjakkal végül felvette.
— Halló? — alig hallotta saját hangját.
— Tánci? Mi történt? Miért nem szólsz? — A férfihang határozott volt, ideges. — Ki vagy te?
— Anya… fekszik. Nem ébred fel…
Csend lett a vonal túloldalán. Hosszú, sűrű csend.
— Hol vagy most?
— Itthon. Leesett a földre… nem kel fel…
— Indulok. Ne menj el mellőle. Ne nyúlj semmihez. Hallod? Jövök.
Stefi nem válaszolt. Csak visszaült anyja mellé. Simogatta a haját. Ahogy anya szokta, mikor ő beteg volt.
Nem tudta, ki az a Sándor. Anyja sosem említette. Férfi sosem járt náluk. Néha látta, hogy anya némán bámulja a telefonját, azt mondta: „Majd egyszer minden rendbe jön.” Stefi azt hitte, ez valami munkahelyi dolog.
Nagyjából háromnegyed óra telt el. Már majdnem elaludt, ölelve anyja karját, amikor kopogtak. Harsányan, sietősen.
Felriadt.
— Nyisd ki! Sándor vagyok!
Az ajtó nem volt bezárva. A férfi berontott. Magas volt, fekete kabátban, szélfútta hajjal és félelemmel teli szemekkel. Térdre rogyott az asszony mellé.
— Tánci… hallasz engem?
Aztán a füléhez hajolt. Majd előkapta a telefonját.
— Mentőket! Lélegzik, de nem reagál! A cím…
Stefi a sarokban állt. Szólni akart, hogy „ő az én anyám”, de a szavak bennrekedtek.
— Te vagy Stefi? — nézett fel végül a férfi.
Bólintott.
— Én… én vagyok az apád.
Mintha újra megállt volna az idő. A padló mintha nem tartotta volna meg többé.
— Mi?
De a férfi nem mondott semmit. Csak ott ült mellette, suttogta az anya nevét. A mentők érkezésekor nem engedte, hogy a fiú velük menjen.
— Visszajövök érted — mondta. — Megígérem. Várj meg.
Az ajtó becsukódott. És Stefi egyedül maradt. A lakásban, ahol most már minden más lett.
Három órával később újra kopogtak.
Nem anya volt. Nem is az a férfi.
Egy nő állt ott iratokkal a kezében.
— Szia, Stefi. Én vagyok Krisztina a gyermekvédelmi szolgálattól. Beszélnünk kell…
Ott állt az ajtóban, csendben, félig fordítva felhúzott cipőkkel, könnyfoltos ujjakkal.
— Anyukád jelenleg az intenzíven van. Azt mondják, nagy szerencséje volt. De most nincs, aki vigyázzon rád. Teljesen egyedül vagy?
Bólintott.
— Egy ideig nálunk maradsz, a központban. Talán holnap… jön majd az apukád.
Ez a szó újra megütötte. Apuka. Ki az? Hol volt eddig? Miért most?
Beültették egy autóba. Kapott egy szatyrot idegen ruhákkal. Egy túl nagy pólót. Egy műanyag dinoszauruszt.
— Tessék, ez a tiéd, Stefi. Lesznek ott más gyerekek is. Talán lesz egy barátod.
De ő nem akart barátokat. Csak az anyját.
Éjjel az ágyában feküdt, bebugyolálva egy idegen takaróba, amitől mosópor szaga volt. A plafont nézte. Senki nem ölelte meg. Senki nem kérdezte, mit álmodott. Nem sírt. Még másnap reggel sem.
Harmadik napon megérkezett Sándor. Virággal. Kifáradt szemekkel.
— Régóta készülök visszajönni — mondta halkan. — Csak féltem.
— Te hagytad el őt? — kérdezte Stefi.
— Igen. Életem legnagyobb hibája volt.
Hallgattak.
— Ma kiengedték anyukádat. Még nagyon gyenge. De azt kérte… hogy hozzalak haza.
És akkor Stefi elsírta magát. Először. Hangosan, görcsösen, a dinoszauruszt szorongatva. Mert akkor végre megértette: anya él. Hazamegy. És bár az apja idegen… mindketten visszajöttek érte.
Vége.
