Papucsban és egy lopott kabátban szökött meg a börtönből – és három órával később már valakit megmentett.
Először nem ismerte fel.
A nő arca félig eltakarta a kapucni, a haja nedves volt a hótól, a szája felrepedt. Hátrébb lépett a férfitól, próbálta lerázni magáról. Aztán felemelte a fejét — és egy pillanatra megdermedt.
— Sanyi? — lehelte halkan.
Ez a hang… A régi, rekedt, egy kicsit mély. Karina. Ő volt az. A lány a 9. blokk mögötti padokról, akivel együtt lógtak. Aki eltűnt az érettségi után, és akinek a nevetése még évekkel később is visszhangzott a fejében.
Nem tudta, hogy itt van. Hogy egyáltalán még a városban él.
A srác mellette viszont már lendült. Felemelte a kezét egy újabb ütésre.
Sanyi odalépett.
— Elég lesz, — mondta rekedten.
A srác hátrafordult.
— Ki a f*sz vagy te?
— Eresszed el. Most.
— Te hülye vagy? – ordította a másik, és már ütött is.
Sanyi nem védekezett. Talán számított rá. A srác ököllel beletalált az arcába, de ő csak megtántorodott, aztán visszacsapott. Nem stílusosan, nem ügyesen — de erővel. A második ütés már gyomorra ment, a harmadik az állkapcsára. A srác összeesett, a járólapon nyöszörgött, a dzsekije véres lett a saját orrából.
Karina az oszlopnak támaszkodott, lihegve. A szemében valami köztes volt: döbbenet és felismerés.
— Azt hittem… — kezdte.
— Szöktem, — vágta rá ő.
Némán bólintott. Aztán odalépett, megfogta a karját.
— Vérzel.
— Nem érdekes. Nem az enyém.
Lent, a panelház előterében minden ugyanolyan volt: dohos szag, régi reklámok, valahol sírt egy csecsemő. De közben minden más lett. Valami visszafordíthatatlanul.
— Nem maradhatok, — mondta ő. — Nem is tudom, hová menni.
A lány lenézett a földön fekvő férfira, majd elővette a telefonját.
— Hívom a rendőrséget. Ez a féreg megy. Te? Téged nem láttalak, nem hallottalak. Világos?
Sanyi nem mozdult. Aztán lassan bólintott.
— Köszi. Én megyek.
— Várj. — A hangja halk volt, de határozott. — Ne ma este.
Ő megállt.
— A régi lakás… anyám már nincs ott. Azóta az enyém. A második saroknál. Kulcs van nálam. Ott alhatsz. Meleg van. Zárható ajtó. Senki nem zavar.
— Miért?
— Mert most mentettél meg. Ez jár.
Ő nem kérdezett tovább. Elindult. A kabátja bűzlött az olajtól, a cipője már régen szétázott, a vér csípte a szemét. De most volt valami, amit három éve nem érzett.
Egy hely. Egy ajtó, amit valaki kinyitott. Nem pénzért. Nem érdekből.
Másnap a tévében bemondták a hírt: „Szökött fegyenc Budapesten, veszélyes, fegyvertelen, körözés alatt áll.”
Karina nézte a képet, aztán lecsukta a laptopot.
És csak annyit mondott:
— Aki nőket ver a lépcsőházban, az a veszélyes. Nem ő.
Vége.
