„Te leszel a cselédem a nyaralómban” — jelentette ki a mostohaapám, de nem tudta, hogy el fogom venni az összes pénzét
– Ne várd, hogy itt majd tejben-vajban fürösztenek – mostohaapám hangja úgy hasította a csendet, mint egy kés. – Anyád halálával minden kiváltságodnak vége szakadt.
A ház előterében álltam, a régi bőröndöm fogantyúját szorongatva. Három év távollét után idegenként tértem vissza. Gennagyij Pavlovics tornyosult fölém – egy masszív, tekintélyt parancsoló ember, akin látszott: a hatalom nemcsak megszokott helyzet, hanem élete szerves része.
– Csak egy kis időre lenne szükségem, hogy összeszedjem magam. Nehéz időszakon megyek keresztül – a hangom halkabb volt, mint szerettem volna.
– Összeszedni magad? – torz mosoly futott át az arcán. – Ebben a házban én döntök, Anasztázia. Ha maradsz, dolgozni fogsz. Anyád halála után minden az én tulajdonom. Minden szög, minden talpalatnyi föld.
Mögötte a nappali képe derengett fel – anyám büszkesége, tele hímzésekkel és nyírfakeretes fényképekkel.
A komódon egy mosolygós fotó anyámról: a melegházban, amit két kezével épített, élete fő művévé téve azt.
– Ha maradsz – folytatta, miközben levette drága zakóját, és ledobta egy antik karosszékre –, akkor a cseléd szerepét vállalod. Főzni, takarítani, mosni fogsz. Úgy, ahogy kell.
A hangjában érződött az öröm, amit a saját hatalma gyakorlása okozott.
– Cseléd? – ismételtem meg halkan, miközben éreztem, hogy az arcom vörösödik.
– Úgy van – indult a konyhába, és elővett a hűtőből egy palack Château Margaux-t – azt a bort, amit anyám különleges alkalmakra tartogatott.
– A szobád fent érintetlenül megmaradt. Rendezkedj be. Holnap megkapod a feladatok listáját.
Felmentem a lépcsőn, amelynek minden lépcsőfoka őrizte a nevetéseink emlékét, mikor anyámmal egymás mellett szaladtunk fel-alá.
A szobám valóban megfagyott az időben: ágy foltvarrott takaróval, orosz klasszikusokkal teli könyvespolc, íróasztal az ablaknál, amely a kertre nézett.
Leültem az ágy szélére, és a kezeimet néztem – megkeményedett, törött körmű kezek, egy huszonöt éves nő kezei, aki mindent elveszített: egy jól fizető állást egy neves kiadónál, egy lakást, és Maximot, aki kapcsolatunkat „szép tévedésnek” nevezte.
Anyám szavai visszhangzottak a fejemben, amelyeket olyan nyugodtan mondott, mintha mindennapi dolgokról beszélne:
„Minden a tiéd lesz, Nasztya. Minden papírt elrendeztem.”
Egy hónappal a halála előtt mondta. Akkor már régóta küzdött a betegséggel, de dolgozott az utolsó napig, mint egy kapitány, aki nem hagyja el a hajót.
A kertben ültünk egy öreg almafa alatt, ribizlimorsot ittunk, és ő mindezt olyan könnyedén mondta:
„A ház, a föld, a vállalkozás – minden törvényesen a tiéd lesz.”
Én csak legyintettem – anyám örökkévalónak tűnt.
Négy hét múlva a szíve, amit az évek fárasztottak ki, megállt.
Visszasiettem a városból, de csak az ő békés arcát láthattam.
Fél év telt el, mire visszatértem ebbe a házba – most már a vereségem jelképévé vált –, pénz nélkül, jövő nélkül, ürességgel a szívemben és egyre erősödő gyanúval: valami nagyon gyorsan és túl simán ment anyám halála után.
A vállalkozás, a ház – minden rögtön Gennagyij Pavlovics kezébe került, holott anyám mindig távolságot tartott vele, még közös vezetéknevük ellenére is.
Kint megállt egy autó.
Az ablakhoz léptem. Egy fekete Range Rover állt meg a tornác előtt.
Két férfi szállt ki: az egyik drága öltönyben, hevesen gesztikulálva magyarázott mostohaapámnak, a másik pedig némán egy bőr dossziét tartott.
Bementek a házba, és rövidesen halk beszélgetés szűrődött ki a dolgozószobából.
Halkan leosontam a lépcsőn. A régi padlódeszka nyikorogva árulta el jelenlétemet, de a beszélgetés nem szakadt meg.
– …a melegházak alatti föld most már teljesen az én birtokomban van – mondta önelégülten mostohaapám. – Holnap kezdhetjük a tárgyalásokat a beruházókkal.
– És a hagyatéki papírok? – kérdezte a vendég. – Minden rendben jogilag?
– Teljesen – nevetett Gennagyij Pavlovics. – Ki fogja bolygatni? A lánya? Még azt sem tudja, milyen papírokat írt alá.
A halántékomnál lüktetett a vér.
Papírokat? Én nem írtam alá semmit! Akkoriban még az arcokat sem ismertem fel a fájdalomtól.
De most valami összeállt bennem.
Csendben visszamentem a szobámba, becsuktam az ajtót, és mély levegőt vettem.
Egy terv kezdett formálódni bennem – tiszta, hideg, türelmet követelő terv.
Nem leszek cseléd abban a házban, amit anyám épített fel.
Vadásszá válok.
Ha anya tényleg írt végrendeletet – meg fogom találni.
A világ körülöttem élesebb lett, mintha vihar közeledne. Tudtam: a játszma elkezdődött.
És veszíteni nem fogok.
