Elment megetetni a kóbor kutyákat. És nem jött vissza.
A cetli gondosan, majdnem gyengéden volt összehajtva, mintha nem is sietett volna. Az írás ismerős volt, egyenes, kicsit remegős — talán a kortól, vagy az izgalomtól.
„Tamárka, drágám.
Ha ezt olvasod, az azt jelenti, hogy nem jöttem vissza. Nem tudom, mi történt, de érzem, hogy valamit muszáj elmondanom.
Bocsáss meg mindenért. A kutyákért, a makacsságomért, hogy az utóbbi években mintha nem is veled, hanem velük éltem volna. De kérlek, értsd meg… csak kerestem, hol lehetek hasznos. Te nélkülem is boldogulsz – erős vagy, okos, céltudatos. De ők? Ki áll ki értük?
Tudtam, hogy egyszer egy hóvihar mindent felforgathat. De nem tudtam nem elindulni. Azon az estén nem.
Ha nem jövök vissza – keresd meg Zsulkát. Ő tudja.
Szeretlek. Mindig is szerettelek. Még amikor hallgattam, akkor is.
Kóla.”
Tamara a szájához emelte a papírt, úgy ölelte, mintha őt ölelné. Sokáig sírt, hangtalanul, mintha valami benne eltört, kiolvadt, felszakadt a fájdalomtól. Aztán letörölte az arcát az ujjával, és határozottan felállt.
Elindult a park felé. Ismét – hóban, szélben. De most a régi hátizsákjában ételes zacskóval.
Zsulka kiszaladt elé. Utána jöttek a többiek. A kutyák ugattak, csóválták a farkukat. De valami – nem, valaki – hiányzott.
Tamara lepakolta az ételt, ahogy ő szokta. Aztán leült a padra, ami még mindig nedves volt a hótól, és halkan szólt:
— Kolinka…
Csend volt. Csak a szél mozgatta az ágakat. Aztán – nesz. A bokrok mögül lassan, mintha nehezen mozogna, előlépett egy kutya. Borzos, öreg, sebes lábú. Felismerte. Kuzya. A legvadabb, akit soha senki nem tudott megfogni. Kóla mesélte egyszer, hogy ő volt az első megmentett, vele kezdődött minden.
A kutya odament hozzá, nehezen lélegezve. A szájában – egy kesztyű. Ismerős. Férfikesztyű.
Tamara térdre esett, homlokát a kutyához szorította. A kesztyű még meleg volt. Kuzya felnyögött, majd elhallgatott.
Másnap a parkban elkezdtek egy kutyaházat építeni. Aztán még egyet. Csatlakoztak iskolások, egy helyi veterán, két egyetemista a szomszédból. Valaki hozott egy régi kanapét, más tálakat. És nevet is kapott: Kóla sarka.
Tamara mindennap eljárt oda. És nemcsak etette őket – beszélt is. A kutyákhoz, a járókelőkhöz, saját magához. Hogy milyen volt Kóla. Hogy nemcsak a kutyákat mentette meg, hanem őt is – a magánytól, a feledéstől. Hogy mindig tudta, hogyan legyen valaki, még a hóban, még a viharban is.
Kóla nem tért vissza. Nem találták meg. Csak az a kesztyű maradt – most egy szögön lógott a kutyaház fölött, emléknek. Jelnek.
De minden este, mikor a lámpák fénye átszűrődött a havon, és a kutyák összegyűltek a kis pavilon körül, Tamarának úgy tűnt — mindjárt léptek hallatszanak. Megroppan a hó. Kinyílik az ajtó.
És ő belép.
Hátizsákkal. Ételes zacskóval.
— Na mi van, drágáim… Vártátok?
És ő elmosolyodik, könnyek közt is.
— Vártunk, Kóla. Mindig vártunk.
