Amikor a férjem üzleti útra ment, úgy döntöttem, meglátogatom a vidéki házunkat. Ahogy megérkeztem, megláttam a férjem autóját a kerítés mellett, és amikor beléptem a házba, teljesen ledöbbentem..
mikor a férjem, Antal közölte, hogy egy hétre üzleti útra megy, titokban még örültem is. Az utóbbi időben valahogy kihűlt köztünk minden, és pár nap egyedül tökéletes lehetőségnek tűnt arra, hogy kipihenjem magam és átgondoljak mindent.
Úgy döntöttem, hogy a legjobb lenne kimenni a természetbe, ezért összepakoltam pár dolgot, és elindultam a vidéki házunkba. Két éve vettük meg, de alig jártunk ott – mindig valami közbejött, munka, ügyek. Az út kicsit több mint egy óráig tartott, és már fordultam is rá a jól ismert földútra, ami a házunkhoz vezetett.
Ami rögtön feltűnt, az egy ezüstszínű terepjáró volt a kerítésnél. Pont olyan, mint Antalé. Összeszorult a szívem: lehet, hogy mégis hazajött korábban, és idejött? De akkor miért nem szólt?
Lassítottam, leállítottam a motort, és óvatosan kiszálltam az autóból. A házban égett a villany, a félig lehúzott függöny mögött mozgást láttam. Lassan odasétáltam az ajtóhoz, és füleltem. Bentről nevetés és zene hallatszott.
A kulcs halkan kattant a zárban, és beléptem. A folyosón férfi cipők voltak – rögtön felismertem, Antal vette őket nemrég. Mellette egy pár női magassarkú szandál hevert… Nem az enyém.
A hangok a nappaliból jöttek. Egy lépést tettem előre, és amit megláttam, az szinte fejbe vágott: Antal a kanapén ült, átölelve egy vörös hajú lányt. A lány kacagott, fejét hátravetve, Antal pedig gyengéden csókolta a nyakát. Az asztalon borospoharak álltak, és halk romantikus zene szólt.
– Antal? – szólaltam meg rekedten.
Ők ketten ijedten kapták fel a fejüket. Antal arca eltorzult a rémülettől, a lány felpattant, kerek szemekkel bámulva rám.
– Lénácska?! Te meg mit keresel itt?! – Antal pánikba esve felugrott, de közeledni nem mert.
– Ugyanezt kérdezhetném én is – suttogtam, a kezem remegett. – Nem munkában kéne lenned?
Antal zavartan végigsimított a haján.
– Én… Én meg tudom magyarázni…
– Mit? – a hangom kiabálásba tört át. – Hogy egy hónapja hazudsz nekem, és ide jársz vele ahelyett, hogy dolgoznál?!
A lány, akit Antal Aliznak nevezett, kapkodva a táskájáért nyúlt, mintha menekülni akarna. De én nem hagytam annyiban.
– Ki vagy te?! – szegeztem neki a kérdést.
– Léna, kérlek, beszéljük meg nyugodtan – próbált közbelépni Antal, de nem vettem róla tudomást.
– Mi… csak… – hebegte Aliz, kétségbeesetten pillantva Antalra.
– Csak mi? A szeretője vagy? – felnevettem, de közben éreztem, hogy könny szúrja a szemem. – Mióta megy ez?
Antal lehajtotta a fejét.
– Három hónapja.
Három hónap. Pont annyi ideje kezdett el távolságtartó lenni velem.
– Mindent értek – fordultam az ajtó felé.
– Léna, kérlek, várj! – Antal utánam kapott, de én elrántottam a karom.
– Ne érj hozzám! Holnap beadom a válópert.
Kiviharzottam, becsaptam az ajtót. Zúgott a fejem, és még mindig előttem volt a kép: a férjem, a házunk, egy másik nő.
Másnap Antal folyamatosan hívogatott, de én nem vettem fel. Inkább elmentem egy ügyvédhez.
Egy hét múlva, mikor végre eljött a cuccaiért, csak ennyit kérdeztem tőle:
– Miért pont a mi házunk?
Bűntudatosan nézett rám.
– Azt hittem, úgysem jössz ki oda soha…
Ez volt az utolsó, amit hallani akartam tőle.
