Egy árva nő kétségbeesetten hallgatta a végrendeletet, miközben férje és a szeretője a háttérben nevetgéltek! És végül… csak egy furcsa levelet kapott az anyósától.
A felhők nehéz gombócokként kúsztak le az égről. A szél cibálta a fákat, mintha le akarná szakítani az utolsó levelet is. A közjegyzői iroda előtt egy nő ült a padon, sötét kabátban, kopott táskát szorítva magához. A szemei némák voltak. Az a fajta csend volt benne, ami csak egy hosszú, fájdalmas sikoly után jön. Egy olyan ember szemei, aki már megtanulta némán tűrni az árulást.
– Valentina asszony? – szólalt meg bizonytalanul a biztonsági őr.
– Igen… én vagyok. – A hangja úgy szólt, mintha valahonnan messziről jönne.
Bent, a sötét faburkolatú, tágas irodában minden készen állt. Osztáp ott ült, lábát keresztbe téve, nyíltan vigyorgott. Mellette Zsófia – vörös, mint a láng – fülében azokkal a fényes fülbevalókkal, amiket nemrég még az anyós adott neki. Suttogtak, kuncogtak. Mintha csak egy show kezdésére várnának.
A közjegyző végignézett rajtuk. Az arca nem olyan volt, mint aki rutinszerűen olvassa fel mások sorsát. A szeme körül a ráncok elmélyültek, amikor felnyitotta a dossziét.
– Nos… Olena Vasziljevna végrendelete…
Fojtó csend következett. Valentina érezte, ahogy a szíve összeszorul – ez nem félelem volt. Inkább lemondás. Már semmit sem várt. Vagyis… semmi jót.
– A műhely, bankszámlák, ingatlan… – a közjegyző megtorpant. – Minden a fiára, Osztápra száll.
A nevetés éles volt, mint egy pofon.
– Na mi van, kislány, hiába jöttél? – sziszegte Zsófia. Osztáp még hangosabban röhögött. – Tényleg elhitted, hogy szeretett téged?
Valentina nem szólt. Nem mozdult. Nem pislogott. Csak szorította a táskája szíját.
– Azonban – folytatta a közjegyző, most más hangon – Valentina asszonynak is maradt valami… egy levél.
– Egy levél?! – kérdezte Osztáp. – Ez most komoly?
– Nagyon is – bólintott a közjegyző, és átnyújtott egy piros viaszpecséttel lezárt borítékot.
A csend újra rájuk nehezedett. Még Zsófia is zavarba jött.
– Mi az, szerelmes vers? – nevetett feszülten Osztáp. – Vagy írt neked valami kis költeményt?
– Elég – mondta a közjegyző hirtelen. – Valentina asszony egyedül olvashatja el.
Valentina felállt. Nem tudta, merre megy, de a lábai vitték. Ki a folyosóra. Leült egy kis székre. Az ujjai remegtek. Lassan bontotta fel a borítékot. Mintha attól tartana, nem csak a papírt, de a lelkét is szétszakítja.
Az írás ismerős volt. Szép, szabályos. Minden szó mögött ott volt a hangja. Élő. Anyai. Erős.
„Kislányom…
Tudom, mennyire fáj most. És tudom, hogy Osztáp mindkettőnket elárult. De nem adhattam neki mindent. Ha téged nevezlek meg örökösként, elment volna a bíróságra, pazarolta volna a pénzt, és végül valamit biztos elvett volna. Ezért más utat választottam.
Te vagy az egyetlen, aki tudja, hol van az igazi végrendeletem.
Amit ma felolvastak, csak egy színjáték volt. A valódi dokumentum a banki széfben van. A kulcs ott van a gyerekkönyvedben, amit sosem nyitottál ki. De tudtam, hogy megőrzöd.
Osztáp csak az adósságokat kapta. Te – mindent.
Ne sírj. Cselekedj.
Anyád.
Ui.: Zsófia fülbevalói hamisítványok. Az igaziak nálad vannak otthon, a padló alatti ékszeresdobozban. Ahogy a szeretetem is.”
Epilógus
Amikor Valentina felemelte a tekintetét, a szemében tűz égett. Osztáp nevetése már távolinak, szánalmasnak tűnt.
Szótlanul távozott az irodából. Az eső elállt, és a felhők közül áttört a napfény.
Valentina elmosolyodott.
